Hétfőn tehát nagyon aktívak voltunk, megvolt az Ourika vízesés, a Bahia palota, és még tevegeltünk is. Megérdemeltük a pihenést, nem is kapkodtuk el a felkelést, bár a müezzin nem kegyelmezett, ötkor imádkozott. Megreggeliztünk kényelmesen, veszekedtünk a teknőssel, aki mindenáron a lábunk alatt akart lenni, összepakoltunk, kifizettük a számlát. Ez egy kicsit több lett, mint amire számítottam, a már említett vacsora és a sok kis tétel miatt, mint pl a helyi adó. De rövid ellenőrzés után rájöttem, hogy minden rendben, túl is léptünk rajta.

A teknős a recepciónál:

Délelőttre a Koutoubia mecsetet terveztük, délutánra céltalan sétát, és négyre foglaltunk helyet a buszra. A Koutoubia mecsetet sajnos gyorsan letudtuk, mivel nem volt nyitva, nem tudjuk miért. Így aztán csak körbejártuk, jól lefényképeztük, majd leültünk a padra.

Nem nagyon tudtunk mit kezdeni a ránk szakadt szabadidővel, ami a közelben volt, azt már láttuk, távolra menni nem volt elég idő, a térre visszamenni sem volt kedvünk. Jut eszembe a térről nem meséltem el, hogy még amikor jöttünk a reptérről akkor mondta Abdul, hogy este átveszik ott az uralmat a kígyók és a majmok. Én naiv azt hittem, hogy a szabadon élők, de amikor este keresztül sétáltunk a téren, akkor rá kellett jönnöm, hogy nem, láncon tartott majmok, és ládákban hozott kígyók az attrakció. Zsuzsival közel sem mentünk, a kígyókat egyáltalán nem szeretjük, a láncon tartott majmokat meg sajnáltuk...

De most nem voltak ott, ezzel együtt tudtuk, hogy a gyümölcslé árusokon kívül más látványosság ilyenkor ott nincs, úgyhogy kínomban a térképet tanulmányoztam. Kis idő elteltével találtam egy kertet a közelünkben, mint kiderül a La Mammounia hotel kertje volt. Rendkívül elegáns szálloda, egyénre szabott öltönyös biztonsági őrök védték. Megkérdeztük tőlük, hogy bemehetnénk-e megnézni a kertet, amire sajnálkozva azt mondták, hogy nem, mivel én papucsban vagyok. Férfiak csak cipőben mehetnek be. Kicsit fancsali képet vágtam, mert a cipőm a szállodában a bőröndben volt, ezt meg is mondtam nekik, és elindultunk visszafelé. De aztán megesett rajtunk a szívük, utánunk kiabáltak, hogy menjünk vissza. Most az egyszer kivételt tesznek, csak tagadjuk le, hogy találkoztunk, ha valaki megkérdezi, hogy miért vagyok papucsban. Hálásan megköszöntük és bementünk, mit mondjak, érdemes volt. Ez egy angol típusú kert volt gyönyörű pázsittal, igazi kertészmérnöki munkával... Zsuzsi persze le volt nyűgözve tőle.

Szebbnél szebb képeket lehetett csinálni, itt a háttérben a Koutoubia mecset:

Itt aztán szépen eltöltöttük az időt, visszamentünk a Ladresse-be ebédelni, aztán szálloda, taxi, és buszmegálló. Rövid várakozás után megjött a buszunk, a felszállásnál kiderült, hogy a csomagjainkra azonosító cetlit kell ragasztani, hogy tudjuk bizonyítani, hogy a mienk. Kíváncsi voltam, hogy a leszállásnál ellenőrzik-e, de természetesen azt a csomagot adták oda nekem, amire rámutattam, tehát vihettem volna bármelyiket, csak aztán gyorsnak kellett volna lenni :-) A busz maga nagyon szép új Volvo volt, mi Comfort plusszal mentünk. Volt wifi, nagy hely a lábaknak és légkondi. El voltunk ragadtatva, úgyhogy visszafelé is inkább egy órával korábban indultunk el, hogy ezzel a minőséggel tudjunk utazni - az árkülönbség  a normálhoz képest 20 dirham volt, azaz 600 forint...

Ahogy megérkeztünk Agadirba, rögtön megvettük a jegyet visszafelé, hogy ezzel már ne legyen gondunk, majd taxit kerestünk. A taxis szakma mindkét oldala bemutatkozott: az egyik suttogva közölte, hogy ő taxis, és normál árai vannak, menjünk vele. Meg sem kérdeztem, hogy mennyi, biztos voltam benne, hogy az ő "normál" ára sokszorosa a rendes árnak. Felmentünk egy emelettel feljebb, ott álltak a valóban rendes taxik, ahonnan egy rendező forma ember jött, kérdezte hova akarunk menni, és egyből mondta, hogy öt euró az ár. Jött az autó, beszálltunk, és nemsokára már a szállodában voltunk. A legelső benyomás jó volt: ahogy kiszálltunk ráláttunk az óceánra. Eddig jó. Bementünk a recepcióra, az már nem volt jó. A hölgy ugyan kedves volt, de mögötte a fal tele volt villanyszereléshez szükséges lyukakkal, amin látszott, hogy nem aznap keletkezett, de nem foglalkoztak vele. Ez nagyon nem jó. Mondtam is a Zsuzsinak, hogy remélem a szoba jobb lesz, mint a recepció. Hát nem lett jobb. Mi kimondottan a tengert szerettük volna látni a szobából, hát azt megkaptuk.

De az ablakunk alatt ment az V. Mohammed sugárút mind a négy sávja rettenetes nagy forgalommal éjjel-nappal. Az ajtó hangszigeteléséről nem lehet beszélni, olyan volt, mintha közvetlenül a fejünk mellett dübörögtek volna az autók - és persze ezek dudálnak is, ha kell, ha nem. Mit mondjak, alig aludtunk valamit az éjszaka... Másnap kértünk szobacserét, jöjjön inkább a medence, ott éjszaka azért halkabb volt. De egyébként a szoba inkább csak szobácska volt, a kb 160 cm-es franciaágy elfoglalta az egészet, pakoló asztal, vagy szék a szobában nem volt, mert nem is fért volna el. A kis erkélyen két mini műanyag szék árválkodott, mondjuk a vizes törölközőt kiteríteni jó volt, másra nemigen lehetett használni. Első csalódottságunkat legyűrtük, és úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk vele, és jól fogjuk érezni magunkat. Innentől kezdve éltük a strandolók életét, ami miatt idejöttünk. A szálloda medencéje egyébként kiváló volt, tiszta, és kellemesen meleg vizű.

Az időjárás egyébként furcsa Agadirban: nincs igazán hőség,de mégis ez a hely a legmagasabb átlag hőmérsékletű fürdőhely Marokkóban. Ottlétünkkor 26-28 fok volt, helyenként erős széllel, ami miatt még hűvösnek is érződött - esténként Zsuzsi egyenesen fázott... Délelőttönként Agadirban a nagy pára miatt nehezen süt ki a nap, ezért sétáltunk. Elmentünk a kikötőbe is, aztán persze strandolás a medencénél, vagy a tengerben.

A marokkóiak is sokat és szívesen piknikeznek, de sajnos ilyenkor rengeteg szemetet hagynak maguk után. Aztán persze jön egy takarító brigád, és reggelre többé-kevésbe eltünteti ezt, még ha a képre nézve ez hihetetlennek is tűnik.

A beach meglepően jó volt, de voltak helyek, ahol az arabok a kis sátraikkal koncentrálódtak, ide azért nem mentünk.

De tevegelni a parton is lehetett (volna):

Felmentünk a várromokhoz is - vagy mi a nyavalya az, mert semmilyen ismertető tábla nem volt. Igaz kerítés, vagy biztonsági fal sem, a romok valóban romok voltak. Néhol kimehettél a szakadék szélére egy betontetőn, vagy kiléphettél a leomlott fal résén is a meredek szélére. Zsuzsi előre eltiltott mindentől, mert nem bírja az ilyen látványt. De a panoráma szép volt, itt látszik a beach, no meg a bal szélen a sugárút, ami mellett a szállodánk is volt:

Taxival mentünk fel, ami olyan állapotban volt, hogy Zsuzsi azt mondta, hogy nem ér annyit Agadir, hogy ott haljon meg a taxiban. Persze nem volt semmi gond, azt csak később árultam el neki, hogy a műszerfalon az összes létező figyelmeztető lámpa égett, az olajnyomástól a fékrendszeren át a guminyomásig. :-) Ezt a fényképet is úgy készítette, hogy rám szólt, hogy ne támaszkodjak neki a falnak, mert az bármikor ledőlhet. Dehogyis! :-)

Ahogy említettem, néha kissé szeles idő volt, Zsuzsi pl így napozott a beachen:

Én csak árnyékot kerestem mindig:

Persze a naplementék mindig szépek voltak. A kikötős képen az árbocok között a hegyoldalon már láthattatok egy feliratot, ami mint elmondták nekünk az Isten Haza Király szavakat rejti, finom utalással a királynak arra, hogy hol a helye a sorrendben :-) Ez a felirat este ki van világítva, ilyenkor nagyon szép...

De a szimpla naplemente is szép volt:

Aztán persze eljött az utolsó nap is, A szállodai szobán túltettük magunkat, azon sem akadtunk ki, hogy az új szobában annak ellenére sem működik a légkondi, hogy három ember ígérte meg, hogy megszerelik, közte a szálloda menedzsere. Szerencsére nem volt vészes a szoba hőmérséklete, úgyhogy ezen már csak mosolyogtunk. Arabok. Esténként a parton ettünk, lehetőleg marokkói ételeket, sétáltunk nagyokat, hessegettük az árusokat. A legjobban az tetszett, aki gyökerestül tépte ki a köztereken a virágokat, majd szálanként egy euróért árulta :-)

Végül elbúcsúztunk a továbbiakban senkinek sem ajánlott szobánktól is:

A pálinka elfogyott, gyomorproblémánk nem volt, és kalandmentesen jutottunk vissza először Marrakechbe, aztán Abdullal a reptérre. Utolsó fotó, aztán bementünk az épületbe.

Előző nap megkaptuk a beszállókártyáinkat, Zsuzsi a 9. sorba, én a 16.-ba. De már felkészültek voltunk, találtam Ryanair irodát, ott némi aprópénzért átírattam a helyeket, így egymás mellé kerültünk. Szándékomban áll ezt a pénzt visszakérni tőlük, különösen, mivel a gép most is több, mint egy órát késett, így hajnali fél négy volt, mire hazaértünk.

De jó volt, nagy élmény volt, kedves emberek, más, de érdekes kultúra. Örülök, hogy láttuk, de legközelebb máshova megyünk... :-)

Újabb reggel, újabb madárcsicsergés, újabb müezzin. Persze ne gondoljátok, hogy a madarak Marrakech minden részén ott vannak, de a Riad Malika udvarán néhány dús lombú fa nőtt, ahova estére beveszik magukat a madarak, és nagy zenebonát csapnak, majd rövid időre elnyugszanak. Egy részük simán veréb, a másik részüket nem ismerem, az itthoni rozsdafarkúakra emlékeztetnek, de úgy repülnek akár a kolibrik, szinte egy helyben is meg tudnak állni. Részben jó őket nézni, részben meg a fene egye meg a hangerejüket :-)

Szóval ismét megreggeliztünk, és vártuk a sofőrünket, aki pontosan meg is érkezett, és nem volt más, mint Abdul, aki a reptérről is hozott bennünket. Örültünk neki, mint mondtam rendes embernek tűnik - és az is. Elindultunk tehát az Atlas hegység irányába, amire előzetesen azt mondták, hogy kicsit több, mint egy óra utazás. Hát az odaút lett vagy két és fél óra, mivel jól kiépített turista csalogató helyek vannak, ahol persze kötelező megállni. Az elsőt még viszonylag jól viseltem, egy fazekas hely volt, ahol azt imitálták, hogy ott gyártanak cserepeket, de ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Mindenesetre volt korong, aki akarta ki is próbálhatta a korongozást, volt kültéri primitív kemence, ami szerintem sok éve nem volt használatban - és persze volt bolt. Ott el is gyengültünk, vettünk is pár kisebb dolgot, szintén erős alkudozás után. Itt azért nem igaz, hogy a fele ár a reális, de akár meg is lehet közelíteni. A hely így nézett ki:

Rövid autózás után megálltunk a következő helyen, itt azonban már türelmemet vesztettem. Arganolaj gyártó hely volt elvileg, de annyira mű, hogy minden kedvem elment tőle. Beöltözött asszonyok imitálták, hogy tisztítják az argan magot két kő segítségével, de szinte csak addig dolgoztak, amíg volt ott turista. Előttünk egy nagyobb csoport volt, dobáltak be pénzt egy kis kosárba az asszonyok előtt, ahogy elmentek az egyik nő varázslatos gyorsasággal eltüntette a pénzt a kosárból, csak egy száz dirhamost hagyott benne, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy miért van ott a kosár. Zsuzsi látta, hogy ehhez már nincs kedvem, úgyhogy rövid tanakodás után innen ki is jöttünk. Utólag persze már bánom, tudom, hogy színház az egész világ, végig kellett volna néznem ezt az előadást is... Így néztek ki az asszonyok:

Továbbmentünk, és most egy berber háznál álltunk meg, ami már jobban tetszett. Ugyan itt is előadták, hogy itt él egy berber család, de inkább egy falumúzeum volt, ugyanakkor érdekes volt látni, hogy hogyan éltek valaha a berberek. Meg talán most is élnek így, de biztosan nem ebben a házban... Mindenesetre a konyhát tényleg használják:

Ez meg az étkező:

A nappali:

Az egész ház a folyó mellett hosszában terült el, az elején egy működőnek tűnő kis vízimalommal, amin állítólag a falubelieknek is őrölnek bármit amit kérnek. A középső rész a baromfiudvar, a hátsó részt lakják. Van konyha, étkező, nappali. Hálószobából csak egyet láttunk, annak ellenére, hogy állításuk szerint a gyerekek csak ötéves korukig alhatnak a szülőkkel, utána máshol kell aludniuk. És persze van ma már modernnek mondható fürdőrész angol vécével és zuhanyzóval, de oda meg nem mentünk be. Leghátul egy kis udvar, kopott, poros, de legalább árnyékos... És persze van egy bolt is, amit meg kellett nézni, de ezúttal nem vettünk semmit.

Még egy viszonylag rövid autózás következett, aztán megérkeztünk a tulajdonképpeni végcélunkhoz, az Ourika vízeséshez. Azt még nem mondtam, hogy az odavezető út végig egy folyócska mellet futott, tele éttermekkel. Olcsó műanyag székek és asztalok tömege volt kirakva, a sekélyebb részeken egyenesen a vízben, hogy tudd hűteni a lábadat. Néhol meg olcsó négyszögletű sátrak voltak felállítva, bennük csak egy szőnyeggel, ha piknik érzést akarsz, vagy lepihenni ebéd után. Eredetileg azt terveztük, hogy ott eszünk, később azonban meggondoltuk magunkat, és inkább a városba mentünk vissza enni, pusztán praktikus okokból.

Szóval beértünk Ourika faluba, ahol mindjárt az elején megkiabált bennünket néhány fiatal, akik sorban ültek egy kőkerítésen. Mint kiderült fiatal helyi lakosok voltak, akik hegyi vezetőként szolgáltak a turistáknak. Az egyik mindjárt be is ült az autóba, közölte velünk, hogy ő lesz a vezetőnk. Az fel sem merült, hogy nem kell nekünk vezető, de utóbb kiderült, hogy tényleg kell :-) Sofőrünk a guide gondjaira bízott bennünket, és elment. Mi pedig elindultunk felfelé - már az első lépéseknél eltévedtünk volna, ha nincs velünk a fiú. Mint mindenki ő is beszélt angolul, egész jól. Fel is néztem rá, mert ő berber, tehát beszéli a berber nyelvet, az arab környezet miatt az arab nyelvet is, franciául muszáj, mert az iskolai oktatás részben francia nyelvű, angolul a turisták miatt, és ő megtanult még spanyolul is, hogy azokkal is tudjon beszélgetni. Egy 450 fős faluban lakik, ahol 45 család él... Ezt tőle tudjuk, no meg azt is, hogy az út szélét övező kis boltok egyfajta szövetkezetet alkotnak, a bevételük megy a közösbe, és visszaosztásra kerül, hogy igazság legyen. Mindenesetre nagy tisztelettel beszéltek a szövetkezet elnökéről, gondolom azért a visszaosztás során neki kicsit több jut... Ahogy utaltam rá, a felfelé vezető utat szedett-vedett kis boltok övezték, ahol mindent meg lehetett venni. Bizsu, cserép, szőnyeg gránitból készült teve, üdítő, gyümölcs, törökméz szerű édesség - szóval tényleg mindent. Íme a falu, ahol a 45 család él:

Bolt az ösvény mellett:

Berber hűtőszekrény. Talán a képen nem látszik, de a folyóból idevezették a jéghideg vizet, egy propellerrel megpörgetik, és azzal locsolják az üdítőt és a gyümölcsöket:

Kőszobor bolt. Állítólag kézzel csinálják a kis kőszobrokat, de én ezt nem hiszem. A képen egy munkás demonstratívan dolgozik a berber Black&Deckerrel, azaz egy kézi fúróval, de szerintem az előtte levő árumennyiséget sok év alatt sem tudná legyártani ilyen módszerrel. Szóval szerintem van máshol egy gyártó helyük, ahol gépeket használnak, ez a hely csak arra való hogy az árakat felsrófolják. Visszafelé vettünk itt két gránitból készült tevét, az ár lement kevesebb, mint a felére, és szerintem még így is nagyon elégedett volt vele. És persze lehetett volna kártyával fizetni, miközben a pénztárnál a telefonról szólt online az arab zene. Ennyit az arab Black&Deckerről... :-)

Aztán némi kapaszkodás után megérkeztünk a vízesés aljába. A "normál" emberek egy könnyebb útvonalon mentek fel, minket a vezetőnk a kép bal oldalának előterében látható szikla megmászásával vitt fel...

És felértünk! A kép jobb oldalán látszik, hogy hol jön fel a tömeg, középen pedig - ahol nedves még a kő -, látszik az a hely, ahol mi másztunk fel. Zsuzsinak segített a guide, én meg úgy be voltam tojva, hogy félelmemben felszaladtam :-)

De itt már meg is érkeztünk az első nagy vízeséshez, amire azt mondtuk, hogy valóban megérte. Körös körül hegyes sziklacsúcsok, középen a lezúduló jéghideg víz, hűvös levegő - mi kell még?

A vezetőnk elmondta, hogy több vízesés van, ez az első, talán még ötöt mondott, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy az utolsó minimum öt óra járásra van innen. Mondtuk, hogy azt köszönjük nem kérjük. Kis nézelődés után elindultunk lefelé, immár a turisták által használt úton, bár az sem volt mindig kényelmes és veszélytelen. De jöttek fel szülők karon ülő gyerekekkel, járni alig tudó gyerekekkel, jött egy nő talpig burkában, de mezítláb, szóval nagyjából mindenkinek teljesíthető. Nekem kicsit megalázó volt, hogy Zsuzsi, aki rendszeresen edz, és kiváló fizikai állapotban van, néha hátranyújtotta a kezét, hogy biztonsággal lesegítsen engem, mint egy kisgyereket szokás.Persze nem fogadtam el a kezét, és egy idő után szóltam is neki, hogy ezt hagyja abba mielőtt végleg elmegy az önbizalmam :-) Mondjuk tényleg rossz a térdem, de azért ezt az utat jól bírta. Annál biztosan jobban, hogy egy lány segítsen nekem lejönni a hegyről - jaj a férfibüszkeségem meg van sértve! :-)

Jut eszembe, hadd meséljek el egy jellemző kis történetet: amikor a vezető beszállt az autónkba, gondoltam felváltom a 200 dirhamos bankjegyet, hogy legyen nálunk kisebb pénz is. (Bár, mint kiderült a vezető pont 200 dirhamot kért...) Szóval bementem a kisboltba, és kértem két vizet, de a boltos nem tudott visszaadni. És mondta, hogy nem baj komám, majd a visszaúton bejössz és kifizeted. He? Igen, megbízott bennünk, odaadta a vizet, és mi valóban visszafelé fizettük ki. Ugyanezt megértük kicsit később Agadirban, ahol a strandon árulta egy fiú a kávét és a mentateát úgy, hogy a teáskanna aljára volt drótozva a faszenes doboz, ami folyamatosan forrón tartotta a vizet. Mondtuk neki, hogy nem kérünk, nem is hoztunk le pénzt a partra. Nem baj, mondta, isztok most, aztán majd holnap fizettek. Nem kértünk így sem, de a fiú komolyan gondolta... Megnézném a balatoni strandon, hogy azt mondom a kukoricásnak, hogy nincs nálam pénz öreg, majd holnap fizetek. :-)

Na szóval innen már összeszedtük Abdult, és visszaautóztunk a városba. Kértük, hogy a Bahia Palace-nál tegyen ki bennünket, és ekkor jöttünk rá, hogy az előző napi taxis mit mesterkedett. Ahol ő kirakott az sem volt messze, csak át kellett menni a fűszerpiacon. :-) Egyébként ha megállsz tájékozódni, mindjárt odaugrik valaki, hogy segítsen, készségesen meg is teszi, aztán persze hozzáteszi, hogy "and this is my shop". De nincs megsértődve, ha nem mész be, mindjárt mondják, hogy "maybe tomorrow", nem erőszakosak, még ha tudják is, hogy a maybe tomorrow-ból 90 %-ban nem lesz semmi.

Mielőtt bementünk volna a palotába leültünk enni - és ez volt a legalacsonyabb pontszámú étkezde az utunk alatt. A téren volt a palota előtt, tipikus kiülős hely, vendégfogó emberekkel, aztán lassú lett, nem is volt a legfinomabb, de azért jóllaktunk. Aztán meglátogattok a palotát, ami nevéhez méltón szép volt, de teljesen üres, semmilyen bútor nem volt benne.

Innen aztán visszasétáltunk a szállásra, közben észleltük, hogy Zsuzsi Abdul autójában hagyta a szemüvegét. Felvettük Abdullal a kapcsolatot, aki megtalálta azt, majd whatsappon egyeztettünk, és a Dar Moha nevű étteremnél vissza is adta. Ekkor mentem egyedül, és beszélgettem a másik taxissal. Sok időnk nem volt, szinte rögtön indultunk tovább a tevegelésre, amit még otthonról foglaltunk le. Hétre pontosan megjöttek értünk, egy beszédes sofőr elmondta, hogy a Palm Grove-ban leszünk, ami Marrakech legdrágább környéke, és gyorsan felsorolt néhány hírességet, akik ott laknak, beleértve a király fiát, a trónörököst is. Átváltva erre a témára, elmondta, hogy van egy kis probléma, mivel a király fiatal ugyan, de súlyos beteg - már a külföldi lapok szerint, mert a marokkói média erről parancs szerint hallgat. A pletykák szerint az uralkodó rákos, de a fia még csak 16 éves, úgyhogy egy francia klinikán próbálja életben tartani magát még két évig, mert a fiú csak 18 éves korában léphet trónra. Ha a király előbb meghalna, akkor a parlament elnöke (?) lenne a régens, és a fiú 20 éves korában léphetne trónra.

Mire a történet végére ért, meg is érkeztünk egy jól kinéző pálmaligetbe, ahol két teve várt ránk. Mint kiderült Pablo és Victoria, férj és feleség, bár Pablo lévén az alfa hím, neki még van 15 másik felesége. Beöltöztettek bennünket kék burnuszba, kaptunk kék fejfedőt, aztán felültünk a tevékre. Én a fiúra, Zsuzsi a lányra, ahogy ezt illik :-)

Vezetőnk egy vicces fiú volt, kommunikatív, egy idő után a kezembe adta a gyeplőt, és elköszönt, hogy viszlát a jövő héten. A Pablo persze azonnal megérezte a szabadságot, odament egy legelhető fához, és enni kezdett. A fiú megjegyezte, hogy én nem vagyok egy jó teve hajtó, mire mondtam neki, hogy bocs, tevére nincs jogsim. Azt mondta, majd ad egyet :-) Bő félórás séta után elértünk egy "berber faluhoz", ahol kaptunk sütit és berber viszkit, azaz mentateát. Jó volt, csak meleg a köpeny, meleg a sátor, és meleg a tea... Egyébként leszállni a tevéről vicces volt, érdekes érzés, amikor a teve letérdel. Videóztam, de Zsuzsi azt mondta, hogy személyiségvédelmi okok miatt azt a részt, amin az ő arca látszik, miközben a teve letérdel, azt nem mutathatom meg senkinek. Kár érte, mert szerintem nagyon vicces :-)

Közben utolért minket az igazi naplemente, nagyon hangulatos volt...

Vezetőnk visszavitt bennünket a találkozási pontra, de közben ismét a kezembe adta a gyeplőt, tépett egy kis füvet, és lemaradt. És tevét hajtogatott nekünk a fűből pár perc alatt, el voltunk bűvölve. Zsuzsinak gyűrű lett, nekem karkötő - megérdemelte a borravalót, amit kapott tőlem...

Ezután már hazamentünk, enni sem akartunk, mert eltelítődtünk a berber snack-kel. Ejtőztünk a teraszon, ittuk a hazulról hozott pálinkát fertőtlenítési célzattal, aztán aludtunk...

Jót s jól aludtunk, bár a helyi zajok azért néha felkeltettek. Részben az udvarban lakó madarak csiviteltek már hajnaltól (és egyébként előző este még sokáig), részben a müezzin imádkozott reggel ötkor, nálunk is, meg szerte Marrakechben. Később valamelyik sofőr elmondta, hogy ötszáz mecset van a városban, és mindenhol reggel ötkor kezdik az imádkozást. Hát ezt szívesen kihagytuk volna, bár én megszoktam hamar - Zsuzsinak ez nem megy ilyen könnyen.

Szóval felkeltünk és fejedelmien megreggeliztünk. Zsuzsinak kávé, nekem mentatea, kétféle palacsinta, kétféle sós péksüti, joghurt, lekvár. Megettünk mindent, finom volt nagyon.

Közben tanakodtunk a lehetséges napirenden. Azt már eldöntöttük, hogy ez a nap a városé lesz, de mi legyen a következő napon? A Riaddal egyeztettünk még otthonról, akik mondták, hogy a kirándulást az Atlas hegységbe megszervezik nekünk, de jó szívvel tevegelésre nem tudnak ajánlani senkit. Zsuzsi utánanézett a neten, és azt olvasta, hogy az interneten foglalható tevegelő cégek komolyak, így azt lefoglaltuk a booking.comon hétfő estére. Reggeli közben egyeztettünk a pincérrel, így ő megrendelte nekünk a kirándulást másnapra. Jut eszembe még előző este a téren váltottunk be eurót dirhamra, mostanában (2019 július) 1 dirham kb 30 forint, így értelemszerűen egy euró 10 dirham. Volt egy kis félelmünk, hogy a pincér nem teljesen érti mit akarunk, de kaland az élet, ráhagytuk a rendelést. Még megkérdezte, hogy vacsorázunk-e a szállodában, amire kis habozás után rábólintottunk, nem is bántuk meg később, bár egy kicsit drágább volt, mint a városban, de majd elmesélem.

Reggeli után aztán nyakunkba vettük a várost. Kértünk térképet a portán, és más utat választottunk, mint előző este. Elmentünk a marokkói király háza mellett, ahol a díszőrség az árnyékban beszélgetett kötetlenül, nem zavartatva magát semmitől. Hát nem egy angol stílus :-). Mint kiderült, ez valóban csak a háza a királynak, van egy rendes palotája is, ami sokkal nagyobb. És persze ez csak Marrakech, a fővárosban Rabatban, és minden nagyobb városban van palotája. A macskák biztosan szeretik a királyt :-)

Szóval elmentünk a palota mellett, a térkép szerint egyszer jobbra kellett volna fordulni a tér felé. Megálltunk egy kereszteződésnél tanakodni - mint utóbb kiderült pont jó helyen, és azonnal hozzánk lépett egy fehér burnuszt viselő arab, aki egyébként szemmel láthatóan sietett, és mondta, hogy a tér nekünk jobbra van. De ha akarunk bőrt látni, akkor ez az utolsó nap a bőrösöknél, mivel a szezonális vásár ma ér véget, úgyhogy ha ezt meg akarjuk nézni, akkor menjünk balra. Kérdeztük, hogy merre is pontosan? Hát egyszerű, menjetek arra, aztán forduljatok jobbra, majd balra. Itt elbizonytalanodtunk, ő ezt látta is, úgyhogy mondta, hogy nézzétek csak, ott megy a barátom szintén fehér klepetusban, kövessétek őt. Utána kiabált a barátnak, aki meg is várt bennünket, és el is kalauzolt a bőrösökhöz. Szőke arab volt, nekem természetesnek tűnt, Zsuzsika szerint nem volt az, mindenesetre fura egy ember volt. De egyébként kedves, és nem erőszakos. Annyiszor fordult jobbra-balra, hogy nagyon hamar elvesztettük tájékozódóképességünket, kizárt, hogy egyedül odataláltunk volna. A türelmünket is elvesztettük, többször mondtuk, hogy na még a sarokig, aztán visszafordulunk. Kérdeztük, hogy mennyi idő még, azt mondta két perc. Hát olyan arab két perc volt, mert még legalább 20 percig mentünk utána :-) De megtaláltuk a bőrgyárat. Mármint a helyi értelmezésűt. Ez nekem volt nagy élmény, ugyanis nekem az a munkám többek között, hogy bőrt vegyek, marhabőrt leginkább, és szoktam oktatást is tartani erről. A prezentációba be szoktam szúrni egy National Geographic videót egy marokkói bőrgyárról, részben elrettentésképpen, részben azért, hogy ezt így csinálták néhány száz évvel ezelőtt is. És most egyszer csak beléptem ebbe a bőrgyárba. Hát ez meglepetés volt nekem, nagy meglepetés. Sajnos videózni, fényképezni itt nem engedtek, ha van kedvetek, nézzétek meg a NatGeo videót erről:

Ahogy a videóban is elhangzik, rettenetes a bűz. A cserzést galamb ürülékkel és tehén vizelettel végzik, ami a nyers bőrről leeső húscafatok gyorsan rohadó szagával keveredik. Sok bőrgyárban jártam már világszerte, azt hittem büdösek. De azok rózsaillatúak a marokkóihoz képest, higgyetek nekem. A turisták azonnal kapnak "gáz maszkot", ami egy kis csokor mentalevél. Zsuzsi szó szerint feldugta az orrába, amúgy is érzékeny a szagokra, ez meg szagbomba volt... Na szóval, ilyeneket láttunk, kezdve a bőrgyár bejáratával:

Száradó tevebőrök egy mit sem sejtő szamár fölött:

Szamárkordékkal egyébként tele volt az utca:

Szóval ez a Medina vad része volt. A bőrgyár látogatás után persze bevittek bennünket egy boltba, ahol bőrből készült termékeket (is) lehetett vásárolni, és egy berber eladó bűvészügyességgel mutatta be a holmiját. Jól beszélt angolul, és mindenre volt válasza. Ez nem érdekli, hölgyem, akkor nézze meg a táskákat. Az sem? Akkor itt vannak a kendők, a feleségem szövi őket (egy fenét). Nincs hely a bőröndben? Many tourist kéri, hogy küldjem utánuk, és én elküldöm postán... Azért sikerült kikeveredni a helyről vásárlás nélkül, nem is voltak nagyon csalódottak, kedvesen búcsúztak el tőlünk. A visszaúton csak kétszer tévedtünk el, de megért mindent, ez a kitérő. Visszafelé még egy fűszerboltba is bekeveredtünk:

Ballagtunk a tér felé, és belebotlottunk egy kertbe, a Le Jardin Secret-be. Ha nekem a bőrgyár fontos, akkor Zsuzsinak a kert, hát bementünk. Nem is bántuk meg, szép volt, és még egy hideg üdítőt is ittunk.

És már én is laza voltam, mint a Riga lánc (ifjabbak kedvéért a Riga az egy szovjet gyártmányú kismotor volt, aminek állandóan túl laza volt a lánca):

Megadtuk a módját az italozásnak is (értsd üdítő, mert a legtöbb helyen alkoholt nem lehetett kapni...):

Ezután még sétáltunk egy kicsit, megtaláltuk a teret is. Kinéztük a Ladresse nevű éttermet, aminek a teraszáról be lehet látni az egész teret, és ott ebédeltünk. Természetesen tajin-t (csirkést és bárányost), ezt a cserépben sült-főtt marokkói specialitást, ami nagyon finom.

Eztán kicsit sziesztáztunk a szálláson, majd rövid alkudozás után taxiba pattantunk, és elmentünk jegyet venni Agadirba. Azokban az országokban, ahol nem nagyon működik taxióra mindig előre tisztázom a viteldíjat, hogy ne utólag kelljen vitatkozni. Javaslom tartsátok be ilyen helyeken! Még a taxis tiszteletét is kivívtuk, mindig ott állt a sarkon, ezután előre köszönt, és amikor egyszer egyedül mentem, akkor mindjárt kérdezte is, hogy hol van a feleségem... A terv az volt, hogy megvesszük a jegyet a Supratoursnál Agadirba, aztán elmegyünk a híres Jardin Majorelle-be. A buszjegyet meg is vettük, de mire a kerthez értünk háromnegyed hat volt, akkor mondta a sofőrünk, hogy hatig van nyitva. Zsuzsi fájó szívvel lemondott a kertről, és hirtelen célt váltottunk. Mondtuk a sofőrnek, hogy akkor vigyen a Bahia Palace-hoz, ami ugyan szintén nincs már nyitva, de gondoltuk, hogy legalább kívülről megnézzük. Sofőr barátunk oda is vitt, de később rájöttünk, hogy nem a legközelebbi ponton rakott le bennünket, hanem egy szomszédos utca végén, hogy még a fűszerpiacon át kelljen mennünk. Ügyes... Némi alkudozás után vettünk is apróságokat otthonra emléknek. Aztán persze Zsuzsi elcsábult még egy igazi fűszerboltban, igaz már a bejárata is csábító volt:

Vérprofi eladó, végigmutogatott minden fűszert, megszagoltatta velünk, vízbe áztatta, rákente Zsuzsi bőrére - szóval teljes műsort kaptunk mentateával együtt. Végül persze vettünk marokkói fűszert, steeviát - a növényt magát - argan olajat meg még a fene sem tudja, hogy mit. Próbáltam erősen alkudni, de mire észbe kaptam megduplázta valamelyik fűszer mennyiségét, és ugyanannyit fizettem, mint amennyit ő eredetileg kért - igaz többet is kaptunk érte.

A palotából aztán nem látszott semmi, úgyhogy kényelmesen hazasétáltunk, élvezve a millió kis bolt látványát, és el- elugrálva az eszeveszetten száguldozó kismotorok elől. A szállodában fenségesen megvacsoráztunk, előétellel, a főétel tajin volt megint - ezúttal halas -, desszerttel. Ittunk hozzá egy kis bort, mert a szállodákban lehet kapni, aztán már csak ejtőztünk a teraszunkon. Közben a délutános pincér kérdezte, hogy lefoglaltuk-e a kirándulást az Atlas hegységbe. Mondtuk, hogy le, 700 dirhamért. De ti csak fél napra mentek, nem? Akkor az csak 600 dirham. Kapta a telefonját és rögtön meg is beszélte az utazás szervezővel. Nahát!

Nem maradt más hátra, mint a kismadarak csicsergését hallgatni, majd lepihenni, és várni a müezzin hajnali énekét :-)

Szeretek utazni, ezt a másik blogból is le lehetett szűrni (Mert utazni kell...) Voltam már Európa majd minden országában - bár van még néhány fájó hiányzó, amit még pótolni kell... -, Kínában, Indiában, Vietnámban, Ausztráliában, Brazíliában, de Afrikában még soha. És persze Észak Amerikában sem. Mindenki beláthatja, hogy ez nem maradhat így sokáig. Amerika nem csábított egyenlőre annyira, de Afrika igen. Zsuzsinak kerek szülinapja van - tehát menni kell, ugye?

Azt persze tudtam, hogy Zsuzsinak Marokkó az álma, de azért körbenéztem, mi elérhető még. A nővéremék júniusban voltak Dél Afrikában, az vonzana engem is. Lebeszéltem magam róla, messze is van, meg hát a repülőjegy is nagyságrenddel drágább. Nézzük Észak Afrikát. Egyszer olvastam egy Wilbur Smith könyvet, ahol a hősök lovat választottak maguknak az ókorban, és direkt nem beszéltek egy lóról, mert az nagyon tetszett nekik, hát őt rakták utoljára, nehogy kizárjanak egy olyan lovat a gyors választással, ami szintén kiváló jelölt lenne. Nos, én is így voltam, tudtam, hogy Marokkó a cél, de azért szépen sorba vettem az észak afrikai országokat. Egyiptom? Á, mindenki odamegy. Algéria? Hát nem sok jót hallottam mostanában róla... Líbia szóba sem jöhet. Tunézia? Na ezen már alaposan elgondolkodtam. Zsuzsikának tenger is kell, hát ez pont kényelmes lenne. Pár nap Tuniszban, aztán egy kényelmes szálloda a tengerparton. Már majdnem el is gyengültem, amikor jött a hír, hogy Líbiában újra balhé van, és a hadsereg csapatai megindultak a tunéziai határ felé. Na jó, ettől maradjunk minél távolabb. Mi maradt hát? Igen, Marokkó.

Repülőjegy, szállás. Legyen itt is pár nap Marrakeshben, aztán menjünk Agadirba fürödni. Minden lefoglalva, Zsuzsi elől eltitkolva, minden rendben. Jött a szülinap, Zsuzsika megkapta, szó szerint sikított örömében. Adni jó :-)

Aztán jött a nagy nap: reggel elindultunk Bécs irányába, egy szállodánál letettük az autót, és már a reptéren. Első csalódás: a gép kb két órát késik. Laudamotion, ami Ryanair. Információ nincs, a beszállás tervezett időpontjában a népek felsorakoznak a beszálláshoz, aztán ott állunk másfél órát. Hát ejnye. De az igazi feketeleves csak ezután jön. Közvetlenül a beszállás előtt nézem meg a beszállókártyákat, és fedezem fel, hogy 12 sor különbség választ el egymástól bennünket Zsuzsival, ráadásul én középen ülök, ami a 193 centimmel és 110+ kilómmal nem optimális. Ideges leszek nagyon, mert nem tudom, hogy én rontottam el, vagy a légitársaság. Akkor közvetlenül nem derült ki, de lelövöm a poént: nem én rontottam el. Vagy a Bravofly, ahol foglaltam, vagy a légitársaság random szétszórta az utasokat. A visszafelé úton volt olyan, hogy anyuka a két kisgyerekével nem egymás mellett ült. Többet nem foglalok Bravoflyon, és nem repülök sem Ryanairrel, sem Laudamotionnel...

Szerencsére ez volta két kellemetlen eseményből az egyik, és az első sokk után túltettük magunkat rajta. Végül nem ültünk egymás mellett, de némi cserebere után Zsuzsi ablak mellé került, én meg folyosóra, ami azért elviselhető volt. A késés ellenére Abdul megvárt bennünket a reptéren. Mint kiderült egy nagyon rendes, jóindulatú, jó természetű embert kaptunk sofőrnek, aki angolul is egész jól beszélt.

Elvitt minket a szállásra, ami egy riád volt, miután azt olvastam, hogy ha már Marrakeshben vagy, akkor riádban kell megszállni. Nem csalódtunk. A mi szállásunk a Riad Malika volt, ami a Medinában, azaz a belvárosban volt, nem is lehetett autóval teljesen bemenni, de kellemes séta távolság volt. Nem gondoltunk semmi rosszra, de ahogy sétáltunk be a szűk utcácskákon, ki volt írva, hogy a biztonságra külön is vigyáznak. Meg kell mondjam, hogy egyszer sem éreztem az egész utazás alatt, hogy veszélyben lennénk, pedig jártunk érdekes helyeken is. Szóval a szállás utcája így nézett ki:

Igen, az ajtó vasajtó, csengetni kell, és akkor jön a portás. Mindenkit ismer, miután kilenc szoba van összesen, így a biztonság maximális. És a hely tényleg elbűvölt bennünket. Pedig nem egy csilivili ötcsillagos szálloda, néhol látszanak a használat nyomai, de mégis nagyon hangulatos. A riádok valamikor gazdag arabok családi házai voltak, és át lettek alakítva szállássá. A ház belülről is labirintus, nincs egy központi lépcsőház, több van, és egyikből nyílik a másik. Amikor először mentünk fel a portás után, azt hittük többet le sem találunk. :-) De letaláltunk, és nagyon élveztük. A szobánk a tetőn volt, persze volt légkondi. Nem volt nagy szoba, de két terasz tartozott hozzá, amit rajtunk kívül más nem használt. Jó volt esténként kiülni és ott kortyolgatni a hazulról hozott pálinkát - tudjátok, a fertőtlenítés miatt. Néhány kép innen is, ami már másnap készült:

Volt uszoda is, fölülről fényképezve, a mi szintünkről:

Bár nagyon fáradtak voltunk, azért kisétáltunk a térre, ahol a szokásosnál is sokkal nagyobb tömeg volt, miután egy kulturális fesztivál utolsó előadása volt. Megnéztük, visszaballagtunk, aztán aludtunk. A második napról holnap.