Újabb reggel, újabb madárcsicsergés, újabb müezzin. Persze ne gondoljátok, hogy a madarak Marrakech minden részén ott vannak, de a Riad Malika udvarán néhány dús lombú fa nőtt, ahova estére beveszik magukat a madarak, és nagy zenebonát csapnak, majd rövid időre elnyugszanak. Egy részük simán veréb, a másik részüket nem ismerem, az itthoni rozsdafarkúakra emlékeztetnek, de úgy repülnek akár a kolibrik, szinte egy helyben is meg tudnak állni. Részben jó őket nézni, részben meg a fene egye meg a hangerejüket :-)

Szóval ismét megreggeliztünk, és vártuk a sofőrünket, aki pontosan meg is érkezett, és nem volt más, mint Abdul, aki a reptérről is hozott bennünket. Örültünk neki, mint mondtam rendes embernek tűnik - és az is. Elindultunk tehát az Atlas hegység irányába, amire előzetesen azt mondták, hogy kicsit több, mint egy óra utazás. Hát az odaút lett vagy két és fél óra, mivel jól kiépített turista csalogató helyek vannak, ahol persze kötelező megállni. Az elsőt még viszonylag jól viseltem, egy fazekas hely volt, ahol azt imitálták, hogy ott gyártanak cserepeket, de ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Mindenesetre volt korong, aki akarta ki is próbálhatta a korongozást, volt kültéri primitív kemence, ami szerintem sok éve nem volt használatban - és persze volt bolt. Ott el is gyengültünk, vettünk is pár kisebb dolgot, szintén erős alkudozás után. Itt azért nem igaz, hogy a fele ár a reális, de akár meg is lehet közelíteni. A hely így nézett ki:

Rövid autózás után megálltunk a következő helyen, itt azonban már türelmemet vesztettem. Arganolaj gyártó hely volt elvileg, de annyira mű, hogy minden kedvem elment tőle. Beöltözött asszonyok imitálták, hogy tisztítják az argan magot két kő segítségével, de szinte csak addig dolgoztak, amíg volt ott turista. Előttünk egy nagyobb csoport volt, dobáltak be pénzt egy kis kosárba az asszonyok előtt, ahogy elmentek az egyik nő varázslatos gyorsasággal eltüntette a pénzt a kosárból, csak egy száz dirhamost hagyott benne, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy miért van ott a kosár. Zsuzsi látta, hogy ehhez már nincs kedvem, úgyhogy rövid tanakodás után innen ki is jöttünk. Utólag persze már bánom, tudom, hogy színház az egész világ, végig kellett volna néznem ezt az előadást is... Így néztek ki az asszonyok:

Továbbmentünk, és most egy berber háznál álltunk meg, ami már jobban tetszett. Ugyan itt is előadták, hogy itt él egy berber család, de inkább egy falumúzeum volt, ugyanakkor érdekes volt látni, hogy hogyan éltek valaha a berberek. Meg talán most is élnek így, de biztosan nem ebben a házban... Mindenesetre a konyhát tényleg használják:

Ez meg az étkező:

A nappali:

Az egész ház a folyó mellett hosszában terült el, az elején egy működőnek tűnő kis vízimalommal, amin állítólag a falubelieknek is őrölnek bármit amit kérnek. A középső rész a baromfiudvar, a hátsó részt lakják. Van konyha, étkező, nappali. Hálószobából csak egyet láttunk, annak ellenére, hogy állításuk szerint a gyerekek csak ötéves korukig alhatnak a szülőkkel, utána máshol kell aludniuk. És persze van ma már modernnek mondható fürdőrész angol vécével és zuhanyzóval, de oda meg nem mentünk be. Leghátul egy kis udvar, kopott, poros, de legalább árnyékos... És persze van egy bolt is, amit meg kellett nézni, de ezúttal nem vettünk semmit.

Még egy viszonylag rövid autózás következett, aztán megérkeztünk a tulajdonképpeni végcélunkhoz, az Ourika vízeséshez. Azt még nem mondtam, hogy az odavezető út végig egy folyócska mellet futott, tele éttermekkel. Olcsó műanyag székek és asztalok tömege volt kirakva, a sekélyebb részeken egyenesen a vízben, hogy tudd hűteni a lábadat. Néhol meg olcsó négyszögletű sátrak voltak felállítva, bennük csak egy szőnyeggel, ha piknik érzést akarsz, vagy lepihenni ebéd után. Eredetileg azt terveztük, hogy ott eszünk, később azonban meggondoltuk magunkat, és inkább a városba mentünk vissza enni, pusztán praktikus okokból.

Szóval beértünk Ourika faluba, ahol mindjárt az elején megkiabált bennünket néhány fiatal, akik sorban ültek egy kőkerítésen. Mint kiderült fiatal helyi lakosok voltak, akik hegyi vezetőként szolgáltak a turistáknak. Az egyik mindjárt be is ült az autóba, közölte velünk, hogy ő lesz a vezetőnk. Az fel sem merült, hogy nem kell nekünk vezető, de utóbb kiderült, hogy tényleg kell :-) Sofőrünk a guide gondjaira bízott bennünket, és elment. Mi pedig elindultunk felfelé - már az első lépéseknél eltévedtünk volna, ha nincs velünk a fiú. Mint mindenki ő is beszélt angolul, egész jól. Fel is néztem rá, mert ő berber, tehát beszéli a berber nyelvet, az arab környezet miatt az arab nyelvet is, franciául muszáj, mert az iskolai oktatás részben francia nyelvű, angolul a turisták miatt, és ő megtanult még spanyolul is, hogy azokkal is tudjon beszélgetni. Egy 450 fős faluban lakik, ahol 45 család él... Ezt tőle tudjuk, no meg azt is, hogy az út szélét övező kis boltok egyfajta szövetkezetet alkotnak, a bevételük megy a közösbe, és visszaosztásra kerül, hogy igazság legyen. Mindenesetre nagy tisztelettel beszéltek a szövetkezet elnökéről, gondolom azért a visszaosztás során neki kicsit több jut... Ahogy utaltam rá, a felfelé vezető utat szedett-vedett kis boltok övezték, ahol mindent meg lehetett venni. Bizsu, cserép, szőnyeg gránitból készült teve, üdítő, gyümölcs, törökméz szerű édesség - szóval tényleg mindent. Íme a falu, ahol a 45 család él:

Bolt az ösvény mellett:

Berber hűtőszekrény. Talán a képen nem látszik, de a folyóból idevezették a jéghideg vizet, egy propellerrel megpörgetik, és azzal locsolják az üdítőt és a gyümölcsöket:

Kőszobor bolt. Állítólag kézzel csinálják a kis kőszobrokat, de én ezt nem hiszem. A képen egy munkás demonstratívan dolgozik a berber Black&Deckerrel, azaz egy kézi fúróval, de szerintem az előtte levő árumennyiséget sok év alatt sem tudná legyártani ilyen módszerrel. Szóval szerintem van máshol egy gyártó helyük, ahol gépeket használnak, ez a hely csak arra való hogy az árakat felsrófolják. Visszafelé vettünk itt két gránitból készült tevét, az ár lement kevesebb, mint a felére, és szerintem még így is nagyon elégedett volt vele. És persze lehetett volna kártyával fizetni, miközben a pénztárnál a telefonról szólt online az arab zene. Ennyit az arab Black&Deckerről... :-)

Aztán némi kapaszkodás után megérkeztünk a vízesés aljába. A "normál" emberek egy könnyebb útvonalon mentek fel, minket a vezetőnk a kép bal oldalának előterében látható szikla megmászásával vitt fel...

És felértünk! A kép jobb oldalán látszik, hogy hol jön fel a tömeg, középen pedig - ahol nedves még a kő -, látszik az a hely, ahol mi másztunk fel. Zsuzsinak segített a guide, én meg úgy be voltam tojva, hogy félelmemben felszaladtam :-)

De itt már meg is érkeztünk az első nagy vízeséshez, amire azt mondtuk, hogy valóban megérte. Körös körül hegyes sziklacsúcsok, középen a lezúduló jéghideg víz, hűvös levegő - mi kell még?

A vezetőnk elmondta, hogy több vízesés van, ez az első, talán még ötöt mondott, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy az utolsó minimum öt óra járásra van innen. Mondtuk, hogy azt köszönjük nem kérjük. Kis nézelődés után elindultunk lefelé, immár a turisták által használt úton, bár az sem volt mindig kényelmes és veszélytelen. De jöttek fel szülők karon ülő gyerekekkel, járni alig tudó gyerekekkel, jött egy nő talpig burkában, de mezítláb, szóval nagyjából mindenkinek teljesíthető. Nekem kicsit megalázó volt, hogy Zsuzsi, aki rendszeresen edz, és kiváló fizikai állapotban van, néha hátranyújtotta a kezét, hogy biztonsággal lesegítsen engem, mint egy kisgyereket szokás.Persze nem fogadtam el a kezét, és egy idő után szóltam is neki, hogy ezt hagyja abba mielőtt végleg elmegy az önbizalmam :-) Mondjuk tényleg rossz a térdem, de azért ezt az utat jól bírta. Annál biztosan jobban, hogy egy lány segítsen nekem lejönni a hegyről - jaj a férfibüszkeségem meg van sértve! :-)

Jut eszembe, hadd meséljek el egy jellemző kis történetet: amikor a vezető beszállt az autónkba, gondoltam felváltom a 200 dirhamos bankjegyet, hogy legyen nálunk kisebb pénz is. (Bár, mint kiderült a vezető pont 200 dirhamot kért...) Szóval bementem a kisboltba, és kértem két vizet, de a boltos nem tudott visszaadni. És mondta, hogy nem baj komám, majd a visszaúton bejössz és kifizeted. He? Igen, megbízott bennünk, odaadta a vizet, és mi valóban visszafelé fizettük ki. Ugyanezt megértük kicsit később Agadirban, ahol a strandon árulta egy fiú a kávét és a mentateát úgy, hogy a teáskanna aljára volt drótozva a faszenes doboz, ami folyamatosan forrón tartotta a vizet. Mondtuk neki, hogy nem kérünk, nem is hoztunk le pénzt a partra. Nem baj, mondta, isztok most, aztán majd holnap fizettek. Nem kértünk így sem, de a fiú komolyan gondolta... Megnézném a balatoni strandon, hogy azt mondom a kukoricásnak, hogy nincs nálam pénz öreg, majd holnap fizetek. :-)

Na szóval innen már összeszedtük Abdult, és visszaautóztunk a városba. Kértük, hogy a Bahia Palace-nál tegyen ki bennünket, és ekkor jöttünk rá, hogy az előző napi taxis mit mesterkedett. Ahol ő kirakott az sem volt messze, csak át kellett menni a fűszerpiacon. :-) Egyébként ha megállsz tájékozódni, mindjárt odaugrik valaki, hogy segítsen, készségesen meg is teszi, aztán persze hozzáteszi, hogy "and this is my shop". De nincs megsértődve, ha nem mész be, mindjárt mondják, hogy "maybe tomorrow", nem erőszakosak, még ha tudják is, hogy a maybe tomorrow-ból 90 %-ban nem lesz semmi.

Mielőtt bementünk volna a palotába leültünk enni - és ez volt a legalacsonyabb pontszámú étkezde az utunk alatt. A téren volt a palota előtt, tipikus kiülős hely, vendégfogó emberekkel, aztán lassú lett, nem is volt a legfinomabb, de azért jóllaktunk. Aztán meglátogattok a palotát, ami nevéhez méltón szép volt, de teljesen üres, semmilyen bútor nem volt benne.

Innen aztán visszasétáltunk a szállásra, közben észleltük, hogy Zsuzsi Abdul autójában hagyta a szemüvegét. Felvettük Abdullal a kapcsolatot, aki megtalálta azt, majd whatsappon egyeztettünk, és a Dar Moha nevű étteremnél vissza is adta. Ekkor mentem egyedül, és beszélgettem a másik taxissal. Sok időnk nem volt, szinte rögtön indultunk tovább a tevegelésre, amit még otthonról foglaltunk le. Hétre pontosan megjöttek értünk, egy beszédes sofőr elmondta, hogy a Palm Grove-ban leszünk, ami Marrakech legdrágább környéke, és gyorsan felsorolt néhány hírességet, akik ott laknak, beleértve a király fiát, a trónörököst is. Átváltva erre a témára, elmondta, hogy van egy kis probléma, mivel a király fiatal ugyan, de súlyos beteg - már a külföldi lapok szerint, mert a marokkói média erről parancs szerint hallgat. A pletykák szerint az uralkodó rákos, de a fia még csak 16 éves, úgyhogy egy francia klinikán próbálja életben tartani magát még két évig, mert a fiú csak 18 éves korában léphet trónra. Ha a király előbb meghalna, akkor a parlament elnöke (?) lenne a régens, és a fiú 20 éves korában léphetne trónra.

Mire a történet végére ért, meg is érkeztünk egy jól kinéző pálmaligetbe, ahol két teve várt ránk. Mint kiderült Pablo és Victoria, férj és feleség, bár Pablo lévén az alfa hím, neki még van 15 másik felesége. Beöltöztettek bennünket kék burnuszba, kaptunk kék fejfedőt, aztán felültünk a tevékre. Én a fiúra, Zsuzsi a lányra, ahogy ezt illik :-)

Vezetőnk egy vicces fiú volt, kommunikatív, egy idő után a kezembe adta a gyeplőt, és elköszönt, hogy viszlát a jövő héten. A Pablo persze azonnal megérezte a szabadságot, odament egy legelhető fához, és enni kezdett. A fiú megjegyezte, hogy én nem vagyok egy jó teve hajtó, mire mondtam neki, hogy bocs, tevére nincs jogsim. Azt mondta, majd ad egyet :-) Bő félórás séta után elértünk egy "berber faluhoz", ahol kaptunk sütit és berber viszkit, azaz mentateát. Jó volt, csak meleg a köpeny, meleg a sátor, és meleg a tea... Egyébként leszállni a tevéről vicces volt, érdekes érzés, amikor a teve letérdel. Videóztam, de Zsuzsi azt mondta, hogy személyiségvédelmi okok miatt azt a részt, amin az ő arca látszik, miközben a teve letérdel, azt nem mutathatom meg senkinek. Kár érte, mert szerintem nagyon vicces :-)

Közben utolért minket az igazi naplemente, nagyon hangulatos volt...

Vezetőnk visszavitt bennünket a találkozási pontra, de közben ismét a kezembe adta a gyeplőt, tépett egy kis füvet, és lemaradt. És tevét hajtogatott nekünk a fűből pár perc alatt, el voltunk bűvölve. Zsuzsinak gyűrű lett, nekem karkötő - megérdemelte a borravalót, amit kapott tőlem...

Ezután már hazamentünk, enni sem akartunk, mert eltelítődtünk a berber snack-kel. Ejtőztünk a teraszon, ittuk a hazulról hozott pálinkát fertőtlenítési célzattal, aztán aludtunk...