Jót s jól aludtunk, bár a helyi zajok azért néha felkeltettek. Részben az udvarban lakó madarak csiviteltek már hajnaltól (és egyébként előző este még sokáig), részben a müezzin imádkozott reggel ötkor, nálunk is, meg szerte Marrakechben. Később valamelyik sofőr elmondta, hogy ötszáz mecset van a városban, és mindenhol reggel ötkor kezdik az imádkozást. Hát ezt szívesen kihagytuk volna, bár én megszoktam hamar - Zsuzsinak ez nem megy ilyen könnyen.

Szóval felkeltünk és fejedelmien megreggeliztünk. Zsuzsinak kávé, nekem mentatea, kétféle palacsinta, kétféle sós péksüti, joghurt, lekvár. Megettünk mindent, finom volt nagyon.

Közben tanakodtunk a lehetséges napirenden. Azt már eldöntöttük, hogy ez a nap a városé lesz, de mi legyen a következő napon? A Riaddal egyeztettünk még otthonról, akik mondták, hogy a kirándulást az Atlas hegységbe megszervezik nekünk, de jó szívvel tevegelésre nem tudnak ajánlani senkit. Zsuzsi utánanézett a neten, és azt olvasta, hogy az interneten foglalható tevegelő cégek komolyak, így azt lefoglaltuk a booking.comon hétfő estére. Reggeli közben egyeztettünk a pincérrel, így ő megrendelte nekünk a kirándulást másnapra. Jut eszembe még előző este a téren váltottunk be eurót dirhamra, mostanában (2019 július) 1 dirham kb 30 forint, így értelemszerűen egy euró 10 dirham. Volt egy kis félelmünk, hogy a pincér nem teljesen érti mit akarunk, de kaland az élet, ráhagytuk a rendelést. Még megkérdezte, hogy vacsorázunk-e a szállodában, amire kis habozás után rábólintottunk, nem is bántuk meg később, bár egy kicsit drágább volt, mint a városban, de majd elmesélem.

Reggeli után aztán nyakunkba vettük a várost. Kértünk térképet a portán, és más utat választottunk, mint előző este. Elmentünk a marokkói király háza mellett, ahol a díszőrség az árnyékban beszélgetett kötetlenül, nem zavartatva magát semmitől. Hát nem egy angol stílus :-). Mint kiderült, ez valóban csak a háza a királynak, van egy rendes palotája is, ami sokkal nagyobb. És persze ez csak Marrakech, a fővárosban Rabatban, és minden nagyobb városban van palotája. A macskák biztosan szeretik a királyt :-)

Szóval elmentünk a palota mellett, a térkép szerint egyszer jobbra kellett volna fordulni a tér felé. Megálltunk egy kereszteződésnél tanakodni - mint utóbb kiderült pont jó helyen, és azonnal hozzánk lépett egy fehér burnuszt viselő arab, aki egyébként szemmel láthatóan sietett, és mondta, hogy a tér nekünk jobbra van. De ha akarunk bőrt látni, akkor ez az utolsó nap a bőrösöknél, mivel a szezonális vásár ma ér véget, úgyhogy ha ezt meg akarjuk nézni, akkor menjünk balra. Kérdeztük, hogy merre is pontosan? Hát egyszerű, menjetek arra, aztán forduljatok jobbra, majd balra. Itt elbizonytalanodtunk, ő ezt látta is, úgyhogy mondta, hogy nézzétek csak, ott megy a barátom szintén fehér klepetusban, kövessétek őt. Utána kiabált a barátnak, aki meg is várt bennünket, és el is kalauzolt a bőrösökhöz. Szőke arab volt, nekem természetesnek tűnt, Zsuzsika szerint nem volt az, mindenesetre fura egy ember volt. De egyébként kedves, és nem erőszakos. Annyiszor fordult jobbra-balra, hogy nagyon hamar elvesztettük tájékozódóképességünket, kizárt, hogy egyedül odataláltunk volna. A türelmünket is elvesztettük, többször mondtuk, hogy na még a sarokig, aztán visszafordulunk. Kérdeztük, hogy mennyi idő még, azt mondta két perc. Hát olyan arab két perc volt, mert még legalább 20 percig mentünk utána :-) De megtaláltuk a bőrgyárat. Mármint a helyi értelmezésűt. Ez nekem volt nagy élmény, ugyanis nekem az a munkám többek között, hogy bőrt vegyek, marhabőrt leginkább, és szoktam oktatást is tartani erről. A prezentációba be szoktam szúrni egy National Geographic videót egy marokkói bőrgyárról, részben elrettentésképpen, részben azért, hogy ezt így csinálták néhány száz évvel ezelőtt is. És most egyszer csak beléptem ebbe a bőrgyárba. Hát ez meglepetés volt nekem, nagy meglepetés. Sajnos videózni, fényképezni itt nem engedtek, ha van kedvetek, nézzétek meg a NatGeo videót erről:

Ahogy a videóban is elhangzik, rettenetes a bűz. A cserzést galamb ürülékkel és tehén vizelettel végzik, ami a nyers bőrről leeső húscafatok gyorsan rohadó szagával keveredik. Sok bőrgyárban jártam már világszerte, azt hittem büdösek. De azok rózsaillatúak a marokkóihoz képest, higgyetek nekem. A turisták azonnal kapnak "gáz maszkot", ami egy kis csokor mentalevél. Zsuzsi szó szerint feldugta az orrába, amúgy is érzékeny a szagokra, ez meg szagbomba volt... Na szóval, ilyeneket láttunk, kezdve a bőrgyár bejáratával:

Száradó tevebőrök egy mit sem sejtő szamár fölött:

Szamárkordékkal egyébként tele volt az utca:

Szóval ez a Medina vad része volt. A bőrgyár látogatás után persze bevittek bennünket egy boltba, ahol bőrből készült termékeket (is) lehetett vásárolni, és egy berber eladó bűvészügyességgel mutatta be a holmiját. Jól beszélt angolul, és mindenre volt válasza. Ez nem érdekli, hölgyem, akkor nézze meg a táskákat. Az sem? Akkor itt vannak a kendők, a feleségem szövi őket (egy fenét). Nincs hely a bőröndben? Many tourist kéri, hogy küldjem utánuk, és én elküldöm postán... Azért sikerült kikeveredni a helyről vásárlás nélkül, nem is voltak nagyon csalódottak, kedvesen búcsúztak el tőlünk. A visszaúton csak kétszer tévedtünk el, de megért mindent, ez a kitérő. Visszafelé még egy fűszerboltba is bekeveredtünk:

Ballagtunk a tér felé, és belebotlottunk egy kertbe, a Le Jardin Secret-be. Ha nekem a bőrgyár fontos, akkor Zsuzsinak a kert, hát bementünk. Nem is bántuk meg, szép volt, és még egy hideg üdítőt is ittunk.

És már én is laza voltam, mint a Riga lánc (ifjabbak kedvéért a Riga az egy szovjet gyártmányú kismotor volt, aminek állandóan túl laza volt a lánca):

Megadtuk a módját az italozásnak is (értsd üdítő, mert a legtöbb helyen alkoholt nem lehetett kapni...):

Ezután még sétáltunk egy kicsit, megtaláltuk a teret is. Kinéztük a Ladresse nevű éttermet, aminek a teraszáról be lehet látni az egész teret, és ott ebédeltünk. Természetesen tajin-t (csirkést és bárányost), ezt a cserépben sült-főtt marokkói specialitást, ami nagyon finom.

Eztán kicsit sziesztáztunk a szálláson, majd rövid alkudozás után taxiba pattantunk, és elmentünk jegyet venni Agadirba. Azokban az országokban, ahol nem nagyon működik taxióra mindig előre tisztázom a viteldíjat, hogy ne utólag kelljen vitatkozni. Javaslom tartsátok be ilyen helyeken! Még a taxis tiszteletét is kivívtuk, mindig ott állt a sarkon, ezután előre köszönt, és amikor egyszer egyedül mentem, akkor mindjárt kérdezte is, hogy hol van a feleségem... A terv az volt, hogy megvesszük a jegyet a Supratoursnál Agadirba, aztán elmegyünk a híres Jardin Majorelle-be. A buszjegyet meg is vettük, de mire a kerthez értünk háromnegyed hat volt, akkor mondta a sofőrünk, hogy hatig van nyitva. Zsuzsi fájó szívvel lemondott a kertről, és hirtelen célt váltottunk. Mondtuk a sofőrnek, hogy akkor vigyen a Bahia Palace-hoz, ami ugyan szintén nincs már nyitva, de gondoltuk, hogy legalább kívülről megnézzük. Sofőr barátunk oda is vitt, de később rájöttünk, hogy nem a legközelebbi ponton rakott le bennünket, hanem egy szomszédos utca végén, hogy még a fűszerpiacon át kelljen mennünk. Ügyes... Némi alkudozás után vettünk is apróságokat otthonra emléknek. Aztán persze Zsuzsi elcsábult még egy igazi fűszerboltban, igaz már a bejárata is csábító volt:

Vérprofi eladó, végigmutogatott minden fűszert, megszagoltatta velünk, vízbe áztatta, rákente Zsuzsi bőrére - szóval teljes műsort kaptunk mentateával együtt. Végül persze vettünk marokkói fűszert, steeviát - a növényt magát - argan olajat meg még a fene sem tudja, hogy mit. Próbáltam erősen alkudni, de mire észbe kaptam megduplázta valamelyik fűszer mennyiségét, és ugyanannyit fizettem, mint amennyit ő eredetileg kért - igaz többet is kaptunk érte.

A palotából aztán nem látszott semmi, úgyhogy kényelmesen hazasétáltunk, élvezve a millió kis bolt látványát, és el- elugrálva az eszeveszetten száguldozó kismotorok elől. A szállodában fenségesen megvacsoráztunk, előétellel, a főétel tajin volt megint - ezúttal halas -, desszerttel. Ittunk hozzá egy kis bort, mert a szállodákban lehet kapni, aztán már csak ejtőztünk a teraszunkon. Közben a délutános pincér kérdezte, hogy lefoglaltuk-e a kirándulást az Atlas hegységbe. Mondtuk, hogy le, 700 dirhamért. De ti csak fél napra mentek, nem? Akkor az csak 600 dirham. Kapta a telefonját és rögtön meg is beszélte az utazás szervezővel. Nahát!

Nem maradt más hátra, mint a kismadarak csicsergését hallgatni, majd lepihenni, és várni a müezzin hajnali énekét :-)